Közös erővel kitaláltuk, hogy a felkészülés jegyében benevezünk egy kétnapos versenyre, Kosd Romhány Kosd útvonalon. Hasonlóan a mátrai kalandunkhoz, itt is esett egy hétig az eső, biztosítva a tuti sárdagasztást.

 

Ami az időközben megvalósult fejlesztéseket illeti: magasabb rugók, újrakovácsolva elöl hátul (ezúttal köszönet a Szecskay Ügyvédi Irodának a támogatásért). Egy kiváló négy tonna teherbírású csörlő és húsz méter acélsodrony kötél. Ezekkel erősödtünk.

 

Mint az ilyenkor szokás, a helyi kocsmába volt a gyülekező. Egy darabig nem is volt gond, a félelem és rettegés Nógrád megyében leginkább akkor vette kezdetét, amikor megjött a dunaszerdahelyi szlovák különítmény olyan épített gépekkel, aminek az alkatrészei drágábbak voltak, mint André (G merci tunning:). És persze jó fejek sem voltak, nem mondhatnám, hogy bíztattak. („Öcsém, ha ti itt végigjöttök, én soha többet nem jövök erre a versenyre.” Vagy: „Bocs mehetnénk előttetek, hogy az akkor kereketekkel mint a fél testem, ne szántástok fel az utat előttünk? – Azt lesheted”)

 

Azért voltak jó arcok is, különösen a Zsombeee névre felmatricázott UAZ alvázra épített lada karosszéria (bukócsővel), amibe egy mercedes SDI 3.0. dolgozott- állítólag olajjal gázolaj helyett. Ő adott pálinkát is a „rajt” előtt, de csak a sofőrnek, mert neki van szüksége bátorságra DDDD)))). A többiek elég, ha rettegnek – na ebben nem is volt hiba, az tuti. (Bár én a pálinka ellenére is rettegtem.) Szakmai tanáccsal is ellátott: gázról le nem venni a lábat! Ennyi!

 

Megkaptuk az itinert, következő probléma: mi a szar az a méterszámláló, és miért van mindenkinek, rajtunk kívül?

 

Na itt már látszódott, hogy ez nekünk nem lesz egy kétnapos verseny. Közben minden lelkes sporttárs André kerekeit fikázta, hogy ezzel ők a kocsmába sem mennének. Szóval nem lettünk bátrabbak.

 

Végül csak elindultunk, és az első 300 méteren már sikerül előznünk is, igaz még a faluban, és a versenytárs lerobbant, de mindez nem számít, előztünk!

 

Na utána kezdődött a baj, állandó négykerékkel is úgy csúszkáltunk a hegyre felfele kapaszkodva, hogy nem győztem kapkodni a kormányt. A kocsi véletlenül sem ment arra amerre akartam, vezetési stílusomat leginkább az előrelátás jellemezte, ami abból állt, hogy bekormányoztam Andrét egy előttünk menő kolléga által kivájt mederbe, és lendületből átestünk mindenen. Kb két kilométer után a mezőny megtorpant – másnak sem tetszett a dagasztás, egy níva meg defektet kapott. Itt rövid kupaktanács után – ahol mindenki bevallotta, hogy retteg J - az lett a demokrácia (azaz a többiek) akarata, hogy menjünk tovább. Csapattunk is ezerrel, csúszkáltunk, küzdöttünk. A méterszámláló helyett figyelt napi kilométer számláló ekkor már egyáltalán nem volt irányadó, a kerék annyit pörgött, hogy csak érzéssel néztük a térképet. Lecsúsztunk egy kb 25% lejtőn, na ott volt rettegés, nem kicsi, balra ugyanis semmi, de semmi nem volt, és az autó csúszkált rendesen, leginkább balra (taktika: felező be, egyes, motorfék. Sima fékre ugyanis kezelhetetlen volt).

 

Ezt is letudva törtünk tovább, majd egy búzamező szélén egy váratlan bal kanyarban olyan elegánsan keresztbe pördültünk, hogy öröm volt nézni. Na az öröm kb eddig tartott, mert se előre, se hátra.

 

Reménykedve baktattunk a tőlünk kb 100 méterre veszteglő Feroza felé, hátha van kedve segíteni, de közölte, hogy besült a motorja, szóval ő nálunk is nagyobb szarban volt.

 

Így legalább kipróbálhattuk az új csörlőt, ami tényleg elbírja Andrét, szóval szuper, csak a másfél méteres kötél, amivel a csörlő van szerelve, az macerás. Mindegy is, mert miután irányba raktuk a csörlővel az orrát, Barnabás átvette a pilótafülkét, és addig kínozta Andrét (nézni is rossz volt), amíg csak kiküzdötte magát, nagy kínkeservesen.

 

Kb fel is adtuk, mert elkezdett sötétedni, és az első speciál csak most jött volna.

 

Szépen hazagurultunk, és keményen rámentünk a borhűtőre……

 

Fényképek megtekinthetőek:

 

http://picasaweb.google.hu/plorinc/Offroad20100227FanyuvoTrophy#

 

(Különösen felhívnám a figyelmet ZSOMBEEE gépére!)