15. nap, Tűzszüneti zóna

A szervezők mindig azt mondják, hogy Karabah nem normális hely. Hát a mai nap ezt igazolta, teljesen.

A pontokat már reggel elengedtük, mert egyrészt megint késve keltünk fel, másrészt a másik pajero csapat, akikkel zötyögünk, szintén nem akart vesződni. A reggeli vakaródzásnak az lett a vége, hogy interjút kellett adjunk a helyi sajtónak, mert csak utolérték a mezőnyt a szállodában, ahol már csak két csapat, meg a szervezők voltak. A tolmács a helyi kulturális miniszter helyettese volt, szóval magas állami szintet karcoltunk, már kora reggel, helyi idő szerint tizenegy óra magasságában.

Mondanom sem kell, hogy az interjú háttér autója a mi pajeronk lett, aminek reggelre leszakadt valami kipufogó alkatrésze, ezért mos igazi alfás hangja van, csak cserébe füstöl és büdös, de pont ide való. Meg is zabál tizenhármat a kiváló örmény gázolajból, de sebaj, nagyon olcsó.

Az interjú után még egy órát töltöttük a helyi, szó szerint idézem IT development centerben, ahol barátkoztunk ennek a szürreális országnak a fiataljaival, és a dohányzóban az öregekkel is, akik sandán célozgattak a kocsin található Timur Lenk matricára, majd elmesélték, mennyi azerit küldtek a másvilágra a háborúban. Vidám népek sok aranyfoggal.

Ezt követően próbáltunk vízumot venni, de elengedtük a hivatalt is, és nekivágtunk anélkül, mert nem nyitott ki a minisztérium. Gondoltuk, ha azeriekkel hoz össze a sors, csak előny, ha nincs karabahi vízum, ha meg helyiekkel, majd azt mondjuk, zárva volt, ami kb igaz is.

Nekivágtunk tehát a tűzszüneti zónának, amit az ensz jelölt ki a 94 es tűzszünet idejében, hogy oda sem ember sem örmény, sem azeri nem teheti be a lábát. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy vezet az ember tizenöt percet a fővárosból, és már ott is van, de se tábla se semmi, plusz vannak azért stalkerek, akik átjárnak keményen. Könnyen megtaláltuk Agdamot, a porrá rombolt azeri várost, aminek a mecsetje még ma is áll, örök mementóként. Ahogy beautózol a lezárt területre, a katonák megdöbbenten néznek, hogy valaki turiszt, és nem vasazni jön, mint ahogy még most is hallani a romok között a vasat bontó helyi erők zajait. Még jó, hogy nem bodzáznak. Az utak egyébként nagyon kátyúsak, küldtem az autót rendesen, csak úgy nyeklett-nyaklott.

Agdamból tovább autózva végig az azeri és a karbahi határ között haladtunk, hepe -hupás döcögős úton, körbe mindenhol felperzselt föld, de iszonyatosan szép vidék. Nagyon kiadja a szépet.. Jöttek mentek a szénné lőtt, elpusztított települések egymás után, a navigációs rendszer persze nem tudta hol vagyunk, az egyetlen értelmes információ az az volt, hogy a következő feladat 21 kilométerre van, délnyugatra. Légvonalban persze. Körbe mindenhol kőhalmok.

Végül elverekedtük magunkat addig a pontig, ahol a madár se jár, és ahol egyszerre mutatja a navi Azerbajdzsánt, Iránt és karabahot, itt Lőrinc át is vette a kormányt, nekem elég volt a kátyúból. Irán és Azerbajdzsán egyébként csalogatott, mint méhet a méz, mert a határon van egy folyó, és ahogy mész a határ felé, az addig kiégett vagy felperzselt táj zölddé változik, sugallva, hogy ott élet lakik, és nem a téged körülvevő halál.

A szétlőtt településeket egyébként sokkal sokkolóbbnak képzeltem, de csak romok, és a mérhetetlen ostobaság és akaratosság mementói. Házak, amik már nem házak, utak, amik már nem azok, és helyek, ahol már csak sasok érzik jól magukat. Viszont amikor láttam egy házat valahol a zónában, ahol lakott egy néni, aki fiatalabb volt, mint az én nagymamám, és a tornácról bámulta a két poroló pajerot, elszorult a szívem. Én integettem neki és úgy integetett, mintha embert se látott volna hetek óta. Na ez durva volt. Miért él ott, ahol csak a halottak emléke lakik? Ő tudja biztos megvan a maga oka.

A zónában leállítottak minket örmény katonák, kezdtük is bánni a vízum elengedését, de nem volt mese, megálltunk. Legnagyobb meglepetésünkre a katona beszállt, és elvitette magát a szintén a zónában lakó kedveséhez. Szerelem forever.

Nemsokára ráfordultunk az iráni határra, jött is az sms, welcome to Iran, choose life, choose f... big televison, and a nucklear power plant....Mi maradtunk a biztos nyugati oldalon, de azt, hogy a két országot elválasztó folyó vörös, mint a vér, soha nem gondoltam volna. Rövidesen Barnabás vette árt a kormányt, és a folyó völgyének szurdokait ő mászta meg a csörrögő,csattogó Andréval, egészen Kapanig, eddig a csodálatos beton panel egyveleg városig. Hegyi szerpentinen idefelé majdnem végelgyengültünk, mindenkinek ki volt a hócipője, de mi vezettük a konvojt, amihez csatlakozott egy másik pajero és egy hilux is. Nemhiába, jó az öreg a háznál.

A szerpentinen életem egyik legszürreálisabb élménye fogadott lefelé, amikor egy három kerekű, tető nélküli, és lámpa nélküli helyi közlekedési eszközt vettem észre, ami tiszteletre méltó sebességgel falta a kanyarokat, pláne lámpa nélkül. Mögötte ment egy haverja opellel, az világított neki ha épp beérte. Alig tudtuk levillogni őket, nem ment olyan könnyen mint előtte a részeg merci terepjárós vállalkozó arc, azt bedaráltuk simán.

Ez a Kapan nem egy szép hely, nem adja ki, ahogy Szabi mondaná, de még adott egy utolsó szürreális élményt. A többiek vígan aludtak, amikor én és a túra pár tagja söröztünk az erkélyen, ahonnan egyszer csak be kellett menni az étterembe a tulajdonossal vodkázni. Arman, így hívjak az embert, nem komplikált lélek, egyből friendsek lettünk mindannyian, jött a sto gram vodka, nem is egyszer. Valami unokahúgát, akinek irtózat vodka szaga volt, meg is kellett táncoltassam, szóval éreztem, menekülőre áll a pálya. Lelépés előtt még meghallgattam a zenekar előadásába a lasántá mi kántára c. csodálatos dalt, az örmények nagyon vágják az olaszt.

Ezúton köszi mindenkinek a névnapi smst, én is titeket!

B komment:

A tűzszüneti zóna tényleg nyomasztó, de nem igazán a romok miatt, azokat annyira lecsupaszították és széthordták (és a természet is nekiállt már visszavenni, ami az ővé), hogy nem is emlékeztettek egy településre. Egy két kicsempézett buszmegálló, turbános gyerekek mozaikkal kirakva, jelezte, hogy itt volt valaha élet, de egyébként kopár vidék. Ami igazán durva volt, hogy nem igazán tudtuk merre rájunk, Laura megint beszőkült és olyan lazán szórta a koordinátákat, hogy csak na. Ebben pedig az volt a rossz, hogy ha áttévedsz a másik oldalra, homlokegyenest ellentétes válaszok a megfelelőek. Ez most ugye Azerbajdzsán, de azeri egy szál sincs itt.

Mivel most időhiány van, be kell fejezzem, később megkapjátok.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.