Tűzkeresztség – Székesfehérvár 2009 ősz

Kráterek a földben, sebes a föld és végtelen a csend. Akármerre mész, sehol senki, a civilizációt nemzeti színű sorompó őrzi. Hol jártunk? Hát a Kelet-Bakonyi katonai lőtéren.

Miután megvettük Andrét, egy hideg őszi délelőtt került sor az első közös kirándulásra a brigád és André részvételével. Akkor azt gondoltuk, hogy a technikai felkészültségünk a 100%-ot karcolja, mivel kapott André komplett vezérlés cserét, meg olajakat, mindenféle lötyit, amit ki lehet cserélni, azt kikukáztuk. Hát, ma már másképp látjuk a „felkészül” fogalmat, de el kell kezdeni valahol..

A helyszín valami Székesfehérvár melletti kis falu volt, ahol egy szimpatikus kőbányát találtunk, aminek az oldalán felfele kaptatva kezdtük meg a túrát.

Sajnos a társaság alapvetően benzines autókkal dolgozik privát vonalon, és ez látszott is a váltási/kihúzatási stíluson. Nem vártuk a pajerotól, hogy azt hozza, amit idefele az Alfa 156 (Bp Szfehérvár háztól házig 32 perc:), de elsőre furcsa volt tankot vezetni mindenkinek, az biztos. Ebből meg is maradt néhány emlékezetesen színvonalas szakmai eszmecsere („Lőrinc b.meg, ez nem swift 3000 felett azért lehet váltani”).

Mindenesetre arra mindenki elég hamar rájött, hogy miért vannak azok a kapaszkodók az anyósülésnél meg hátul is. A magunkkal hozott elemózsia gyakran repült előre, és a biztonsági övek feszítői is ki lettek próbálva, az biztos. A vezetést Barnabás kezdte, és egyből bevállalt egy lejtő lefele patak az alján majd meredeken felfelé kombinációt, vagy negyvennel. Volt sikoltozás, meg az alját is odacsaptuk, de a filozófiánk az, hogy aminek szét kell esnie, az essen szét itthon, és ne valahol a török fenntartható fejlődés kellős közepén.

Az állatkodást Lőrinc folytatta, aki tényleg vállalhatatlanul odacsapta, amerre csak érte, mind a két tonna sírt ahogy ugrattunk, repültünk, kikerültünk utolsó pillanatban felbukkanó árkokat, rácsaptunk ismeretlen nyomvonalakra. A tudást mindenképpen pótolta a bátorság. Legalább is a pilóta ülésen, mert mi többiek konkrétan féltünk. A bátorság lassan-lassan a legyőzhetetlenség tévhitébe csapott át, amikor jelentős sebességgel törtettünk egy síkság vége felé. Erőszakos de rövid üvöltözés után meggyőztük a pilótát, hogy álljunk meg, mielőtt megkísérel lemenni egy kellemes utazó sebességgel. Kiderült, jól tettük, mert egy szakadék volt, ahol max sárkányt lehetett volna eregetni, de mi mind szépen szörnyet haltunk volna, az tuti. (Lőrinc: Szerintem lement volna. Többiek: Ja.)

Végül én is kezembe kaptam a jószágot, és ami a legviccesebb volt benne az a kormány holtjátéka, kb mintha a Santa Maria-t kormányozta volna az ember. Ami még nagyon tetszett az a pilóta ülés külön rugózása, ott ülve nem érezhető mondjuk a 20 centi alatti gödör. Persze alapvetően TANKOT VEZETNI NAGYON ÁLLAT, ez pedig nem autó, ez egy tank és egy autó perverz románcának a gyümölcse, egy gépszörny.

Mire kijátszottuk magunkat, és hazafelé vettük volna az irányt, rájöttünk, hogy lövésünk sincs, merre vagyunk. Hál istennek másnak sem volt aznap éppen lövése, mert mint ahogy a fényképek tanúsítják, valahogy végig a katonai lőtéren voltunk, bár hogy hogyan keveredtünk oda, ha megnyúznak sem tudom megmondani.

Jó mulatság volt előre, a brigád sikeres tesztvezetést produkált, és nem hagytunk el egyetlen alkatrészt sem.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.