8. nap Sinop Batumi

Ha valaki vet egy pillantást a térképre, látszik, hogy ez a kettő város bizony nincs közel egymáshoz. A mai nap távolságban a túra leghosszabb napja volt, több mint hétszáz kilométer, meg egy grúz török határ.

Mivel tegnap bőven éjfél utánra állt össze a pajero ismét, hála több versenytárs segítségének (mi aztán magunktól le nem bontjuk az autó vezérlését, az biztos), előre látszott, hogy a reggeli rajtnál nem menetre készen fogunk sorakozni. Ha nem is szaggattuk az istrángot, viszonylag tempósan összepakolva egy órás késéssel már úton is voltunk – túltéve magunkat azon az erős stresszen, hogy valamelyik helyi török elkommunizálta L utolsó kék Lucky Strike dobozát, ami égbe kiáltó bűn és merénylet, pláne ramadán idején, amikor még sörrel sem lehet vigasztalni a szenvedő alanyt.

Szorgosan gyűjtöttük a pontokat, tempósan is haladtunk, néha össze össze futva a másik pajeros csapattal akiket városon belüli kilencvenért ugyanennyi dollárra akart levenni a török rendőr. Mivel az országot és a motorszámot is felcserélte a jegyzőkönyv rovatban, nem valószínű, hogy Árpád valaha megkapja a csekket....

Napközben támadt egy kis tér-idő zavarunk, mert a Lonely Planet szerint Grúziában kettő óra az időeltolódás a törökökhöz képest, mi meg csak eggyel számoltunk – szóval nem igazán tudtuk, hányra kell Batumiban lenni. A feladatok felét begyűjtve elengedtünk a nap többi részét, és ráléptünk a turbo bootsra, ami André esetében a száz km per órát jelenti, és dübörögtünk a grúz határ felé. Le a kalappal egyébként a törökök előtt, az egész út kiváló minőségű négysávos aszfalt volt, eltekintve néha egy egy folytonosság hiánytól, de ott meg mi alapból gyorsabbak vagyunk mint a személyautók. Ideje is volt elhagyni az országot, mert szakadt az eső, és a sör és a kék lucky hiánya egyre égetőbb lett. Az utolsó háromszáz kilométert egyébként a Fekete tenger partján tettük meg, ami balra nézve szép látványt biztosított, jobbra viszont tele volt pakolva török kendács putrikkal és lepusztuló városokkal, vagy olyanokkal, amiket elve lepusztultnak építenek, de legalább egybefüggően. Ebben az országban szerintem nincsen építésügyi szabályozás, mindent lehet mindenhova, csak legyen sok sok benzinkút, oszt jól van. Ami a koszovóiaknak az autó lavarije, az itt a benyakút. Viszont tényleg nagyon kedvesek a helyiek, magyarisztán, magyarisztán...

Mire a határhoz értünk, már rég elengedtük a határidőben történő beérést- szokásos autópálya nap. Ehhez képest jó volt látni a grúz határon a szervezőket és a versenytársakat is, mindenki ugyanabban a forrongó háborgó katyvaszban próbált boldogulni több kevesebb sikerrel, amit errefelé határnak hívnak. Volt, aki helyi starkert fizetett, hogy rendben legyen a dokument és a procedúra, de ez sem segített, ők is két órát álltak mint mi. Hogy folytassuk jól megkezdett szokásunkat, egy személyautót ismét lezúztunk tolatva a szakadó esőben, de ezúttal B. nevéhez fűződik a dicsőség, meg persze a vonóhorogéhoz. A mondeos viszont indokolatlanul sokat kért.

Batumi nagyon szép hely, megy a szpaszívázás a turisztnak rendesen, de nem nagyon lesz időnk megnézni, reggel tovább röppenünk az esős kaukázusi hegyek felé. Jó sarat!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.