10. nap Kutaisi – Mestia

Grúziában alapvetően négy menő OKJ-s képzés van. A tehénpásztor, a köldöknéző, a kátyúkészítő és a poroló.

Grúziában mindenhol tehenek vannak. Négysávos út a város közepén, felüljáró, hegyoldal, vízesés, földút, temető, elhagyott gyár – mindenhol vékony, gazt legelő tehenek. Időnként tartozik hozzá valami pásztor is, de lehet, hogy a tehenekben valami külön program fut (reggel ki, este haza, napközben megfejik egymást) mert néha olyan helyen is láttunk, ahonnan a legközelebbi ember lakta település fél óra – kocsival.

Grúziában nem történik semmi, az pedig teljesen felfoghatatlan, hogy az emberek miből élnek és hogy mivel töltik ki a napjaikat. Átmész egy falun (random házak a domboldalon, ugyanolyan romos mindegyik, némelyikben laknak, némelyikben nem) onnan tudod, hogy hányan laknak ott, hogy menyi padon/földön/kerítésén ülő embert látsz az egyetlen úton. Nem csinálnak semmit, csak néznek maguk elé, isznak, beszélgetnek vagy mobiloznak. A mobil egyébként menő dolog, a sírkövekre ráfaragják a megboldogult telefonját is. A temetők meg valójában kis kertek sora, ahol a sírról az elhunyt faragott arcképe, kedvenc tárgyai (mobil) és a halál oka is rajta van. Előtte pad, székek, poharak, sör és vodka, hogy a hozzátartozók is jól töltsék a halottal való csevegés nehéz perceit. Fura népek.

Porolás/kátyúk: Mondhatnánk, hogy az utak rossz állapotban vannak, de nem mondjuk, mert nem nevezünk útnak egy olyan ösvényt, amelyről bármelyik lelkes cserkészcsapat futva menekülne. Érthetetlen méretű kátyúk, amelyeket finom por borít, amelyet néha szakít meg egy friss kőomlás, vagy egy patak, amely az amúgy is keskeny úttestet a felére zsugorítja. Lőrinc már felvetette, hogy Sziget betegséget lehet kapni az állandó pornyeléstől, de valahogy csak túléltük a mai szakaszt. A mai szakaszban volt a világ legmagasabbnak mondott gátja, nagyon pofás vasbeton gátacska, mondjuk olyan magas mint a Parlament hosszában és a tetején olyan széles mint a Népstadion köríve. Állat. Persze ott is minden rohad, gondolom izgalmas lesz figyelni az első hajszálrepedéseket a betonelemeken. A mögé duzzasztott patakrendszerből elárasztottak egy egész erdőt, néhol még most is kilátszanak a fenyők, pedig ez a 60' 70' években épült. A tó körüli út tele van vaksötét, beázó alagutakkal, amelyekben (mi más) tehenek hűsölnek és a rozsdás pilléreken kifeszített magasfeszültségű vezetékek kellemesen szakadozva zizegnek a fejük fölött. Szerintem a helyieknek nem kell semmit konnektorba dugni ahhoz, hogy működjön, az egész környék áram alatt van. Vicces lehet, mikor esőben áthúz a vezetékben folyó áram az autóra/emberre.

A rövid távnak köszönhetően a csapat nagyon pihentető napot tartott, amelyet egy hangulatos sziklagörgetéssel koronázott meg (Igen, 6 felnőtt ember, egyetem töltött idő: összesen kb. 40 év). Jelzem, a mérnökök kezdték, mi csak beszálltunk Gazsival.

A rövid kitekintés után röviden a tények. Ma is az Etorásokkal autóztunk, váltva, hogy a mindenki egyformán nyeljen port. Hamar beértünk, vittünk egy csomó pontot (stabil harmadik hely, amelyet csak erősít, hogy az amerikaiak kiszállni látszanak a versenyből) plusz a szállás és maga a hely is, Mestia egészen fergeteges volt.

A falu tele volt emberrel (az első ember akivel beszéltem, egy német lány volt, aki ide jött túrázni) akik építkeztek! Fogadót, utat, kocsmát, boltot, mindent. Persze itt sem volt betonozott út és a házak fele lakatlan rom volt, de mégis érződött, hogy itt akarnak valamit a helyiek. A turizmus klassz dolog. Mondjuk sokat dob a dolgon, hogy az egész hely UNESCO világörökség, az egyedülálló középkori lakótornyok miatt, amelyekbe vagy az ellenség, vagy a lavinák elől menekültek a helyiek. Bámulatosak, tőlük a hely úgy néz ki mint középfölde (mordor seregei előtt).

Megérkezésünk örömére sörözés/lepényevés/csacsázás (helyi pálinka) kezdődött, amelyből a Csontbrigád legénysége csak mérsékelten vette ki a részét, egyedül a vezér, G mutatott fel értékelhető teljesítményt, de hát valakinek reprezentálnia is kell.

Nagy meglepetésre (Grúziában minden program meglepetés) a faluban valamilyen zenei fesztivált is rendeztek, először láttam több mint 100 grúzt együtt. A helyi zene egészen elragadó, tele van erővel, de persze tök depressziós is, a híres magyar sírva-vigadás a fasorban sincs a kaukázusihoz képest. Mondjuk mit várunk egy olyan néptől, amelynek az országa nem is ott fekszik, ahol éltek több ezer éven át és amióta az eszüket tudják, mindig piszkálja őket valaki. Alig várom az örményeket, állítólag ők még a grúzoknál is befordulósabbak.

A reggeli indulásnál 10 helyi munkás melegített 2 üveg vodkával és pár üveg családi kiszerelésű (értsd 2 literes) sörrel, miközben daloltak. Szürreália reloaded.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.