17. nap Jermuk Jereván

Ahogy írtam, lementem, és Lőrinc segítségé el megtankoltunk a parkolóban. Kicsi gondod okozott, hogy a tölcsérért kipakoltam az egész csomagtartót, de az sajnos a tetőn lévő ládába volt, de sebaj, kicsi vásári hangulat elkélt oda a hotel elé is.

Soha nem gondoltam, hogy egymás után le fogom írni ezeket a szavakat, de a mai nap kulcsa a minőségi albán gázolaj volt. Tegnap ugyanis majdnem meghalt az autó, mire felmásztunk kétezer méterre, cserregett csattogott, és okádta a fekete füstöt. Reggel viszont betöltöttük az albán vastartalékot, húsz liter minőségi anyag, úgy szaladt a gép, mint egy kiscsikó. Persze a szintén a parkolóban végrehajtott légszűrő csere sem ártott, a kettő együtt olyant volt mint a red bull.

A nap egyébként laza döcögéssel telet azon az úton, amit itt autópályának hívnak. Kötelező fotózás az Araráttal a háttérben persze megvolt, és aztán irány Jereván.

A megérkezés egy kicsit döcögősre sikerült, mire összevártunk mmindenkit, hogy közösen vonuljunk be a főtérre, de aztán kialakult a konvoj, mentünk szorosan, mintha az amerikai elnököt szállítanánk, a helyieket megszégyenítő bátorsággal dudáltunk le mindenkit, félre félre, itt jön a 2010 Kaukázus Rally mezőnye! Volt valami interjú is, meg közös fotózás, aztán szálloda, medence, és sör!

Most irány a díjkiosztó, arrivederchi amore!

16. nap Kapan Jermuk

A század vad, bűzös csomókban áll.

Na ha nem is ennyire vészes a helyzet, a brigád még soha nem tűnt annyira elcsigázottnak és nyűgösnek, mint a mai reggel. A tűzszüneti zónában elköltött vidám piknik során Barnabás és Lőrinc is bevállalt otthonról hozott konzervet, amit utólag úgy tűnik, nem kellett volna. Nem kell aggódni, enyhe lázacska és hasmenés.

A kapani hotel (mint ahogy az egész város is) annyira gázos volt, hogy a fürdést senki nem kockáztatta meg, így aztán tényleg nem mondanám, hogy frissen vágtunk neki az utolsó előtti napnak.

A nap során meglátogattunk a fő attrakció egy kolostor volt, valami errefelé szokásos nyolcadik századi, még most is működő fajta, kicsit furcsán néztek ránk mise közben, ahogy a feladatot megoldandó azt számoltuk, hány gránátalma van az oltárra faragva. A nap érdekességei között volt még az helyi stonehange megtekintése, aminek valljuk be, nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Vidék viszont eszméletlen, az opál kék ég, a sárga hegyek, és a felhők együtt leírhatatlanok.

Jermuk kétezer méter környékén fekvő fürdőváros, gyakorlatilag csak hotel van az egész helyen, meg szanatórium, persze mindenből a szovjet fajta, a mi szállodánk pl 12 emeletes, netto vasbeton, akkor s állni fog, amikor emberek már rég nem lesznek ezen a bolygón. Valamikor biztos párttitkárok száza vágytak ide jól megérdemelt szolgálataikért cserébe. Viszont szép a kilátás, innen a kilencedikről visszakacsintanak a hegyek, és a folyó csobogását is lehet hallani.

Mire ideértük, kb fél deci gázolaj ha maradt André tankjában, ha lenne rajta villogó üzemmód, biztos villogna, de így csak a mutató fekszik a pirosban beletörődve a sorsába. Remélem van olyan benzinkút, ahol árulnak gázolajat, mert eddig csak egy OMV (tényleg) kutat találtunk, ahol csak benzin volt. A letörött kipufogó nagyon hangos, lehet, hogy veszek egy füldugót a hazaútra.

Mikor megérkeztünk, Barnabás ismét alánézett, hátha nincs valami rendben, persze nincs, folyik a hátsó difi olaja, biztos valami szimering, meg elfáradt valami a bal első futóműben is, de hát ez van, a hegynek ami a hegyé, ahogy már írtam.

Este az amerikaikkal vacsoráztunk és söröztünk (Baltika 7), most már elég szépen ki tudják mondani a fuck Haynaut.

Most megyek, és lekendácsolom a kocsi tetejéről a benzinkannát, és megtankolok itt a parkolóban. Reggel van, az utolsó versenynap reggele.

15. nap, Tűzszüneti zóna

A szervezők mindig azt mondják, hogy Karabah nem normális hely. Hát a mai nap ezt igazolta, teljesen.

A pontokat már reggel elengedtük, mert egyrészt megint késve keltünk fel, másrészt a másik pajero csapat, akikkel zötyögünk, szintén nem akart vesződni. A reggeli vakaródzásnak az lett a vége, hogy interjút kellett adjunk a helyi sajtónak, mert csak utolérték a mezőnyt a szállodában, ahol már csak két csapat, meg a szervezők voltak. A tolmács a helyi kulturális miniszter helyettese volt, szóval magas állami szintet karcoltunk, már kora reggel, helyi idő szerint tizenegy óra magasságában.

Mondanom sem kell, hogy az interjú háttér autója a mi pajeronk lett, aminek reggelre leszakadt valami kipufogó alkatrésze, ezért mos igazi alfás hangja van, csak cserébe füstöl és büdös, de pont ide való. Meg is zabál tizenhármat a kiváló örmény gázolajból, de sebaj, nagyon olcsó.

Az interjú után még egy órát töltöttük a helyi, szó szerint idézem IT development centerben, ahol barátkoztunk ennek a szürreális országnak a fiataljaival, és a dohányzóban az öregekkel is, akik sandán célozgattak a kocsin található Timur Lenk matricára, majd elmesélték, mennyi azerit küldtek a másvilágra a háborúban. Vidám népek sok aranyfoggal.

Ezt követően próbáltunk vízumot venni, de elengedtük a hivatalt is, és nekivágtunk anélkül, mert nem nyitott ki a minisztérium. Gondoltuk, ha azeriekkel hoz össze a sors, csak előny, ha nincs karabahi vízum, ha meg helyiekkel, majd azt mondjuk, zárva volt, ami kb igaz is.

Nekivágtunk tehát a tűzszüneti zónának, amit az ensz jelölt ki a 94 es tűzszünet idejében, hogy oda sem ember sem örmény, sem azeri nem teheti be a lábát. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy vezet az ember tizenöt percet a fővárosból, és már ott is van, de se tábla se semmi, plusz vannak azért stalkerek, akik átjárnak keményen. Könnyen megtaláltuk Agdamot, a porrá rombolt azeri várost, aminek a mecsetje még ma is áll, örök mementóként. Ahogy beautózol a lezárt területre, a katonák megdöbbenten néznek, hogy valaki turiszt, és nem vasazni jön, mint ahogy még most is hallani a romok között a vasat bontó helyi erők zajait. Még jó, hogy nem bodzáznak. Az utak egyébként nagyon kátyúsak, küldtem az autót rendesen, csak úgy nyeklett-nyaklott.

Agdamból tovább autózva végig az azeri és a karbahi határ között haladtunk, hepe -hupás döcögős úton, körbe mindenhol felperzselt föld, de iszonyatosan szép vidék. Nagyon kiadja a szépet.. Jöttek mentek a szénné lőtt, elpusztított települések egymás után, a navigációs rendszer persze nem tudta hol vagyunk, az egyetlen értelmes információ az az volt, hogy a következő feladat 21 kilométerre van, délnyugatra. Légvonalban persze. Körbe mindenhol kőhalmok.

Végül elverekedtük magunkat addig a pontig, ahol a madár se jár, és ahol egyszerre mutatja a navi Azerbajdzsánt, Iránt és karabahot, itt Lőrinc át is vette a kormányt, nekem elég volt a kátyúból. Irán és Azerbajdzsán egyébként csalogatott, mint méhet a méz, mert a határon van egy folyó, és ahogy mész a határ felé, az addig kiégett vagy felperzselt táj zölddé változik, sugallva, hogy ott élet lakik, és nem a téged körülvevő halál.

A szétlőtt településeket egyébként sokkal sokkolóbbnak képzeltem, de csak romok, és a mérhetetlen ostobaság és akaratosság mementói. Házak, amik már nem házak, utak, amik már nem azok, és helyek, ahol már csak sasok érzik jól magukat. Viszont amikor láttam egy házat valahol a zónában, ahol lakott egy néni, aki fiatalabb volt, mint az én nagymamám, és a tornácról bámulta a két poroló pajerot, elszorult a szívem. Én integettem neki és úgy integetett, mintha embert se látott volna hetek óta. Na ez durva volt. Miért él ott, ahol csak a halottak emléke lakik? Ő tudja biztos megvan a maga oka.

A zónában leállítottak minket örmény katonák, kezdtük is bánni a vízum elengedését, de nem volt mese, megálltunk. Legnagyobb meglepetésünkre a katona beszállt, és elvitette magát a szintén a zónában lakó kedveséhez. Szerelem forever.

Nemsokára ráfordultunk az iráni határra, jött is az sms, welcome to Iran, choose life, choose f... big televison, and a nucklear power plant....Mi maradtunk a biztos nyugati oldalon, de azt, hogy a két országot elválasztó folyó vörös, mint a vér, soha nem gondoltam volna. Rövidesen Barnabás vette árt a kormányt, és a folyó völgyének szurdokait ő mászta meg a csörrögő,csattogó Andréval, egészen Kapanig, eddig a csodálatos beton panel egyveleg városig. Hegyi szerpentinen idefelé majdnem végelgyengültünk, mindenkinek ki volt a hócipője, de mi vezettük a konvojt, amihez csatlakozott egy másik pajero és egy hilux is. Nemhiába, jó az öreg a háznál.

A szerpentinen életem egyik legszürreálisabb élménye fogadott lefelé, amikor egy három kerekű, tető nélküli, és lámpa nélküli helyi közlekedési eszközt vettem észre, ami tiszteletre méltó sebességgel falta a kanyarokat, pláne lámpa nélkül. Mögötte ment egy haverja opellel, az világított neki ha épp beérte. Alig tudtuk levillogni őket, nem ment olyan könnyen mint előtte a részeg merci terepjárós vállalkozó arc, azt bedaráltuk simán.

Ez a Kapan nem egy szép hely, nem adja ki, ahogy Szabi mondaná, de még adott egy utolsó szürreális élményt. A többiek vígan aludtak, amikor én és a túra pár tagja söröztünk az erkélyen, ahonnan egyszer csak be kellett menni az étterembe a tulajdonossal vodkázni. Arman, így hívjak az embert, nem komplikált lélek, egyből friendsek lettünk mindannyian, jött a sto gram vodka, nem is egyszer. Valami unokahúgát, akinek irtózat vodka szaga volt, meg is kellett táncoltassam, szóval éreztem, menekülőre áll a pálya. Lelépés előtt még meghallgattam a zenekar előadásába a lasántá mi kántára c. csodálatos dalt, az örmények nagyon vágják az olaszt.

Ezúton köszi mindenkinek a névnapi smst, én is titeket!

B komment:

A tűzszüneti zóna tényleg nyomasztó, de nem igazán a romok miatt, azokat annyira lecsupaszították és széthordták (és a természet is nekiállt már visszavenni, ami az ővé), hogy nem is emlékeztettek egy településre. Egy két kicsempézett buszmegálló, turbános gyerekek mozaikkal kirakva, jelezte, hogy itt volt valaha élet, de egyébként kopár vidék. Ami igazán durva volt, hogy nem igazán tudtuk merre rájunk, Laura megint beszőkült és olyan lazán szórta a koordinátákat, hogy csak na. Ebben pedig az volt a rossz, hogy ha áttévedsz a másik oldalra, homlokegyenest ellentétes válaszok a megfelelőek. Ez most ugye Azerbajdzsán, de azeri egy szál sincs itt.

Mivel most időhiány van, be kell fejezzem, később megkapjátok.

12. nap Ambolauri - Tbilisi

Hát a mai nap nem téptük fel a betont, ez már egyszer biztos, összesen 270 kilometrovát kellett megtenni. Mindenki nagyon várta a fővárost, mert leszámítva a Kaukázus hegyeit, eddig Grúzia nem igazán villantott, szó ami szó. Valamin volt ma a levegőben, mert felváltva aludt mindenki a kocsiban. Sajnos nekem sikerült kifognom az úgynevezett grúz autópályát a főváros előtt, rémisztő dolog egy kettő tonnás kilencven lóerős, kettő méter tíz magas terepjáróval úgy előzni, hogy közben elfogy a sávod, de nem kicsit fogy el, hanem le van betonfalazva a vége, persze tábla az nincs. Egyszer le kellett dudáljak egy szembe jövő taxit....

Út közben nem hagyhattuk ki Gorit, sztálin (direkt kis betű) atyuska szülővárosát. A sztálin múzeum szürreál, utoljára Assisiben láttam olyat, hogy körbe építenek egy meglévő épületet, csak az nem sztálin szülőháza, hanem Szent Ferenc által épített templom volt. Megnéztük még a nemzetek atyjának szép vonatát is, majd robogtunk tovább. Egyébként jó volt látni, hogy Gori is ugyanolyan gyártelepekkel telepakolt szocialista borzalom, mint a többi város, megkapta ez a hely is ami járt neki. Terv gazdaság über alles.

Leszámítva a benzingőzt és a romokat Tbilisi kellemes város, szépen kivilágított várral, templomokkal, és főutcával. Egy aranyszabály van, ha nem bírod a romot, ne menj e a főutcáról. Ha viszont nem okoznak gondot a bedeszkázott ablakok és az omló házak, csak bátran a közepébe! Bár elég szépen bejártuk, reggel még lehet, hogy visszatérünk,majd ahogy kiadja a felkelés. Holnap vadkemping, szóval no post, legyetek türelemmel.

B komment

Ma ettünk végre étteremben ételt. Ezt azért fontos kihangsúlyozni, mert a csapat nem igazán evett – az amúgy kacsapüré-nek ejtendő sajtos lepényen kívül – vállalható minőségű ételt rendes helyen vagy egy hete. Tegnap példaul a modern grúz építészet remekében, az Ambrolauri hotel étteremben ettünk borzalmas kaját drágán, szóval ez már kijárt a csapatnak.

A csapat végre felvette az utazás ritmusát, időben kelés, némi étel, némi ital... ez mondjuk szükséges is a helyiekkel való kapcsolatfelvételhez, ma például a portás gyerek annyira részeg volt, hogy tánclépésekben ment fel a szobát megmutatni, majd közölte, hogy 14 éve Budapesten járt egy tánctalálkozón, egyébként meg grúz néptáncos.

Az angol nyelv továbbra sem működik igazán, de ennek vannak előnyei is, a felszolgáló lány az étteremben a hasát simogatva jelezte, hogy az adott étel belsőségből készült... Mondjuk ezután elég udvariatlanság lett volna végigmenni a csirkemell és a borjúláb kaják elmagyarázásán....

Holnap megint felmászunk kétezer méterre, újabb ország, lassan tényleg magunk mögött hagyjuk a civilizációt. (ezt kizárólag a wifi-re kell érteni, a közkeletű definíció szerintit már valahol Törökországban elvesztettük)

Remélem az örményeken nem ment úgy végig a kommunista gyárépítési mánia, mint a grúzokon, egyértelmű, hogy itt csak az a szép és jó, ami 60 évesnél régebbi. Szóval várjuk a holnapot, a vadkempinget és a Sevan tavat, utána pedig végre jön Karabah.

Képek I.

http://picasaweb.google.com/plorinc/KaukazusTuraI

10. nap Kutaisi – Mestia

Grúziában alapvetően négy menő OKJ-s képzés van. A tehénpásztor, a köldöknéző, a kátyúkészítő és a poroló.

Grúziában mindenhol tehenek vannak. Négysávos út a város közepén, felüljáró, hegyoldal, vízesés, földút, temető, elhagyott gyár – mindenhol vékony, gazt legelő tehenek. Időnként tartozik hozzá valami pásztor is, de lehet, hogy a tehenekben valami külön program fut (reggel ki, este haza, napközben megfejik egymást) mert néha olyan helyen is láttunk, ahonnan a legközelebbi ember lakta település fél óra – kocsival.

Grúziában nem történik semmi, az pedig teljesen felfoghatatlan, hogy az emberek miből élnek és hogy mivel töltik ki a napjaikat. Átmész egy falun (random házak a domboldalon, ugyanolyan romos mindegyik, némelyikben laknak, némelyikben nem) onnan tudod, hogy hányan laknak ott, hogy menyi padon/földön/kerítésén ülő embert látsz az egyetlen úton. Nem csinálnak semmit, csak néznek maguk elé, isznak, beszélgetnek vagy mobiloznak. A mobil egyébként menő dolog, a sírkövekre ráfaragják a megboldogult telefonját is. A temetők meg valójában kis kertek sora, ahol a sírról az elhunyt faragott arcképe, kedvenc tárgyai (mobil) és a halál oka is rajta van. Előtte pad, székek, poharak, sör és vodka, hogy a hozzátartozók is jól töltsék a halottal való csevegés nehéz perceit. Fura népek.

Porolás/kátyúk: Mondhatnánk, hogy az utak rossz állapotban vannak, de nem mondjuk, mert nem nevezünk útnak egy olyan ösvényt, amelyről bármelyik lelkes cserkészcsapat futva menekülne. Érthetetlen méretű kátyúk, amelyeket finom por borít, amelyet néha szakít meg egy friss kőomlás, vagy egy patak, amely az amúgy is keskeny úttestet a felére zsugorítja. Lőrinc már felvetette, hogy Sziget betegséget lehet kapni az állandó pornyeléstől, de valahogy csak túléltük a mai szakaszt. A mai szakaszban volt a világ legmagasabbnak mondott gátja, nagyon pofás vasbeton gátacska, mondjuk olyan magas mint a Parlament hosszában és a tetején olyan széles mint a Népstadion köríve. Állat. Persze ott is minden rohad, gondolom izgalmas lesz figyelni az első hajszálrepedéseket a betonelemeken. A mögé duzzasztott patakrendszerből elárasztottak egy egész erdőt, néhol még most is kilátszanak a fenyők, pedig ez a 60' 70' években épült. A tó körüli út tele van vaksötét, beázó alagutakkal, amelyekben (mi más) tehenek hűsölnek és a rozsdás pilléreken kifeszített magasfeszültségű vezetékek kellemesen szakadozva zizegnek a fejük fölött. Szerintem a helyieknek nem kell semmit konnektorba dugni ahhoz, hogy működjön, az egész környék áram alatt van. Vicces lehet, mikor esőben áthúz a vezetékben folyó áram az autóra/emberre.

A rövid távnak köszönhetően a csapat nagyon pihentető napot tartott, amelyet egy hangulatos sziklagörgetéssel koronázott meg (Igen, 6 felnőtt ember, egyetem töltött idő: összesen kb. 40 év). Jelzem, a mérnökök kezdték, mi csak beszálltunk Gazsival.

A rövid kitekintés után röviden a tények. Ma is az Etorásokkal autóztunk, váltva, hogy a mindenki egyformán nyeljen port. Hamar beértünk, vittünk egy csomó pontot (stabil harmadik hely, amelyet csak erősít, hogy az amerikaiak kiszállni látszanak a versenyből) plusz a szállás és maga a hely is, Mestia egészen fergeteges volt.

A falu tele volt emberrel (az első ember akivel beszéltem, egy német lány volt, aki ide jött túrázni) akik építkeztek! Fogadót, utat, kocsmát, boltot, mindent. Persze itt sem volt betonozott út és a házak fele lakatlan rom volt, de mégis érződött, hogy itt akarnak valamit a helyiek. A turizmus klassz dolog. Mondjuk sokat dob a dolgon, hogy az egész hely UNESCO világörökség, az egyedülálló középkori lakótornyok miatt, amelyekbe vagy az ellenség, vagy a lavinák elől menekültek a helyiek. Bámulatosak, tőlük a hely úgy néz ki mint középfölde (mordor seregei előtt).

Megérkezésünk örömére sörözés/lepényevés/csacsázás (helyi pálinka) kezdődött, amelyből a Csontbrigád legénysége csak mérsékelten vette ki a részét, egyedül a vezér, G mutatott fel értékelhető teljesítményt, de hát valakinek reprezentálnia is kell.

Nagy meglepetésre (Grúziában minden program meglepetés) a faluban valamilyen zenei fesztivált is rendeztek, először láttam több mint 100 grúzt együtt. A helyi zene egészen elragadó, tele van erővel, de persze tök depressziós is, a híres magyar sírva-vigadás a fasorban sincs a kaukázusihoz képest. Mondjuk mit várunk egy olyan néptől, amelynek az országa nem is ott fekszik, ahol éltek több ezer éven át és amióta az eszüket tudják, mindig piszkálja őket valaki. Alig várom az örményeket, állítólag ők még a grúzoknál is befordulósabbak.

A reggeli indulásnál 10 helyi munkás melegített 2 üveg vodkával és pár üveg családi kiszerelésű (értsd 2 literes) sörrel, miközben daloltak. Szürreália reloaded.

11. nap Mestia – Ambrolauri

Az ominózus Sting sor dallamára (i'm sending out an sos) született meg a tegnap estét leíró dalocska is Szabolcs fajében: Mestiában disco lesz. Ha nem is disco, de mulatság lett, és a brigád ismét a szervezőkkel együtt hagyta el a szállást, miután ébresztőórát nem állított be senki. A dal viszont egész nap a fejünkben mászkált. Egyébként ez nem is egyszerű feladat, soha nem tudjuk, éppen mennyi a helyi idő, és hogy a telefonjaink átálltak-e erre a zónára, vagy nem.

Ezt a napot ígérték a legnehezebbnek, de simán teljesítettük a reggeli késés ellenére is. Az út szép volt, megint bőven kétezer méter felé másztunk fel a Magas Kaukázus hegyibe, ahol még hó van most is , és ahonnan minden irányból kicsi patakok folynak le. Lassan haladtunk, hegynek fel egyes, lefelé felező kettes é gurulás, de legyűrtük a hegyet. Közben persze a hegy is elvette, ami neki jár, elhagytuk a rugókat összefogó vasdarabot, és a jobb oldali első szamárablakról is valamit. Mindegy, Istennek ami Istené, császárnak, ami a császáré, a hegynek, ami a hegyé. A svaneti régi unesco álal a világörökség részévé nyilvánított tornyai meseszépek, olyan ez, mintha a gyűrűk ura forgatásának a helyszínén lennénk, és nem egy pusztulóban lévő országban.

A mai szállásunk nagyon király hotelben volt a kimondhatatlan nevű a betűs településen, de a kényelem mellet semmit, de semmit nem tudnak a grúzok a vendéglátásról. Nem beszélnek nyelveket, nem hozzák ki, amit rendelsz, szóval csupa bosszúság. Lőrincnek gurult el először a pöttyös, de a panaszkönyv nem lett meg, a végre meghozott kajáról meg ne beszéljünk. Békesség.

Egyébként saraztunk bőven, az autó most már felismerhetetlen, hála a helyi utaknak, amikor nem sár van, és nem kőrengeteg, vagy patakmeder, akkor por, por és por, de nem ám a Temesi Ferenc -féle, hanem az a ragadós, mindenhova beszökős, gonosz fajta.

9. nap – Batumi Kutaisi

Na itt már volt tényleg minden, amiért idejöttünk, nagy és meredek kapaszkodók, sziklák, szakadékok, és persze a constant driving ™ technika. Mentünk mint a tank, hegynek fel, hegynek le. Persze nagy könnyebbséget jelentett, hogy az Etora team jött velük, így nem féltünk, hogy a hegyekben kell éjszakáznunk.

Kaukázus hágói meseszépek voltak, több, min kétezer méter magasan mászkáltunk, itt már fák nem voltak, csak a mindenhol jelen lévő fitnesz tehenek, akik folyamatosan össze vissza legelésznek ebben az országban, többször heves dudálással lehetett csak elkergetni őket az útból. Olyankor mélyen a szemedbe néznek és ha szimpatikusnak találnak, elállnak az útból.

Grúzia egyébként szintén failed country, ami jó volt itt valaha, az is pusztulóban van, és ami furcsa, hogy az embereknek láthatóan nincs is igényük többre, csak sto gram vodka. Minden második ház vagy gyár üres, az utcák kihaltak, közvilágítás csak a belvárosban, este a házak ablakai sötétek, ez egyszerűen egy szellemország. A helyiek azt mondták este, hogy lakosság majdnem fele kivándorolt, hát úgy is néz itt minden. Aki maradt, az pedig kerülgeti a tehenet, és lakik a pusztuló házakban. Viszont nagyon kedvesek fent a hegyekben, dudálnak villognak. André ebben az országban is úgy működik, mint egy pápamobil, nagy üvegezett autó, amiből furcsa fehérek integetnek, a szélvédőn meg egy két golyónyom...

Este időben beértünk a szállásra, amiről nem hittük el, hogy az, de mégis az. Hosszas kavarás után lett égkondis szobánk, ezért én pl termo pulcsiban aludtam, nem jó az a tizenhat fok. Ettünk is valamit, de nem volt egy kulináris élvezet, viszont funkcionális étkezésnek jó volt. Este még behúztunk a városba, megnéztük a night life-ot, aztán jöttünk haza.

Most megint nekivágunk a hegyeknek, hajrá hajrá!

B komment:

Grúzia nagyon kétarcú – a vidék gyönyörű az Alacsony-Kaukázus (amely nem annyira zord mint a magas, és teljesen zöld) bámulatos, míg a városok konkrétan úgy néznek ki mint Kőbánya-alsó és Csernobil keveréke. Állítólag a 60-as években épült minden, azóta csak pusztul, még arra sem vették a helyiek a fáradságot, hogy a fémet elhordják....

Kutaisi belvárosa olyan Uniós támogatásos szagú hely – szépen felújított, teljesen funkciótlan tér ahol nagyon fiatal grúzok csapatba verődve próbálják élvezni amit itt lehet (egymás társaságát legfeljebb) szóval látszik az élni akarás. Az esti sörözésnél többen odajöttek, szóba (próbáltak) elegyedtek velünk, tört angolssággal, oroszul és elmondták, hogy ők már jártak Európában és örülnek nekünk, és Grúzia szép hely – de a fiatalo azért elvágyódnak.

André (ez az én vesszőparipám, a Csontbrigád hivatalos aggódója vagyok) nagyon szereti a hegyeket, és benne ülni is egész elviselhető, miután 1.5 bar-ra leengedtük a kerekeket. Továbbra is folyik az olaj, valószínűleg az olajteknő tömítésénél, de már elengedtem ezt a kérdést, ha André ezt szereti, csinálja nyugodtan, mindenkinek megvan a maga szórakozása, ha kér, hát kapjon olajat...

Ami még nagyon tanulságos (de erről hosszabban, később) az a vezetési stílus ezekben az országokban. A közhiedelemmel ellentétben nem az albánok vagy a törökök, vagy a grúzok vezetnek őrülten és agresszívan, hanem mi magyarok otthon. Mindenki mindenhol elengedett minket, ha gyorsabbak voltunk (és általában azok voltunk), csinálnak plusz sávot, ha kell, lehúzódnak, dudálnak folyamatosan, de ez itt csak figyelemfelhívás vagy köszöntés. Nagyon gyorsan meg lehet szokni. Ha tolakodnak, azt faarccal teszik, semmi indulat. Bár a grúz határ már kemény volt, de ez már más tészta. Most már megyek, indulni kell, ma is rövid de erős terepes hegyi szakasz jön, kevés térerővel, így a kn-t ide írom, ha nap közben nem lehetne.

8. nap Sinop Batumi

Ha valaki vet egy pillantást a térképre, látszik, hogy ez a kettő város bizony nincs közel egymáshoz. A mai nap távolságban a túra leghosszabb napja volt, több mint hétszáz kilométer, meg egy grúz török határ.

Mivel tegnap bőven éjfél utánra állt össze a pajero ismét, hála több versenytárs segítségének (mi aztán magunktól le nem bontjuk az autó vezérlését, az biztos), előre látszott, hogy a reggeli rajtnál nem menetre készen fogunk sorakozni. Ha nem is szaggattuk az istrángot, viszonylag tempósan összepakolva egy órás késéssel már úton is voltunk – túltéve magunkat azon az erős stresszen, hogy valamelyik helyi török elkommunizálta L utolsó kék Lucky Strike dobozát, ami égbe kiáltó bűn és merénylet, pláne ramadán idején, amikor még sörrel sem lehet vigasztalni a szenvedő alanyt.

Szorgosan gyűjtöttük a pontokat, tempósan is haladtunk, néha össze össze futva a másik pajeros csapattal akiket városon belüli kilencvenért ugyanennyi dollárra akart levenni a török rendőr. Mivel az országot és a motorszámot is felcserélte a jegyzőkönyv rovatban, nem valószínű, hogy Árpád valaha megkapja a csekket....

Napközben támadt egy kis tér-idő zavarunk, mert a Lonely Planet szerint Grúziában kettő óra az időeltolódás a törökökhöz képest, mi meg csak eggyel számoltunk – szóval nem igazán tudtuk, hányra kell Batumiban lenni. A feladatok felét begyűjtve elengedtünk a nap többi részét, és ráléptünk a turbo bootsra, ami André esetében a száz km per órát jelenti, és dübörögtünk a grúz határ felé. Le a kalappal egyébként a törökök előtt, az egész út kiváló minőségű négysávos aszfalt volt, eltekintve néha egy egy folytonosság hiánytól, de ott meg mi alapból gyorsabbak vagyunk mint a személyautók. Ideje is volt elhagyni az országot, mert szakadt az eső, és a sör és a kék lucky hiánya egyre égetőbb lett. Az utolsó háromszáz kilométert egyébként a Fekete tenger partján tettük meg, ami balra nézve szép látványt biztosított, jobbra viszont tele volt pakolva török kendács putrikkal és lepusztuló városokkal, vagy olyanokkal, amiket elve lepusztultnak építenek, de legalább egybefüggően. Ebben az országban szerintem nincsen építésügyi szabályozás, mindent lehet mindenhova, csak legyen sok sok benzinkút, oszt jól van. Ami a koszovóiaknak az autó lavarije, az itt a benyakút. Viszont tényleg nagyon kedvesek a helyiek, magyarisztán, magyarisztán...

Mire a határhoz értünk, már rég elengedtük a határidőben történő beérést- szokásos autópálya nap. Ehhez képest jó volt látni a grúz határon a szervezőket és a versenytársakat is, mindenki ugyanabban a forrongó háborgó katyvaszban próbált boldogulni több kevesebb sikerrel, amit errefelé határnak hívnak. Volt, aki helyi starkert fizetett, hogy rendben legyen a dokument és a procedúra, de ez sem segített, ők is két órát álltak mint mi. Hogy folytassuk jól megkezdett szokásunkat, egy személyautót ismét lezúztunk tolatva a szakadó esőben, de ezúttal B. nevéhez fűződik a dicsőség, meg persze a vonóhorogéhoz. A mondeos viszont indokolatlanul sokat kért.

Batumi nagyon szép hely, megy a szpaszívázás a turisztnak rendesen, de nem nagyon lesz időnk megnézni, reggel tovább röppenünk az esős kaukázusi hegyek felé. Jó sarat!

6. és 7. nap: Az első mélypont

Beesteledett, vihar készülődik, a mezőny a tengerparton termeli be a vacsorára főzött paprikáskrumpli maradékát. B és G Tibiékkel (a Ladás csapat, ezer köszönet nekik!) éppen valami szimmeringet cserélnek a vezérműtengelyen, mert nagyon fogy a motorolaj a Pajeroból. B ezt nyomozta egész nap, szervizbe is elvitték Árpáddal (kösz, srácok), de ott nem sikerült megoldani a problémát, viszont legomboltak róluk 20 lírát. B nem hagyta annyiban a dolgot, végül Tibi megnézte a kocsit, és megerősítette a szimmeringes teóriát. Elkezdtük bújni a Google Translate-et, hogyan mondhatják törökül, hogy vezérműtengely-szimmering, de addigra már B elszáguldott, és nemsokára megjelent az alkatrésszel. (Az milyen már, hogy 5 perc autózással el lehet jutni Fekete-tenger 28 fokos vizétől a főtengely-szimmeringig, amit az első boltba megkapunk – B).

Felhajtotta valahol a városban, azóta tart a szerelés. Igazi autentikus rally-életérzés motorháztetőbe lógatott meztelen villanykörtével, kocsi alól kilógó szőrös lábszárakkal és hangos káromkodással. Remélem, hamarosan végeznek, mert éhes vagyok, és szolidaritásból én sem megyek le a partra paprikáskrumplizni.

Tegnap különben megint nulla pontos napunk volt, nem értünk be szintidőn belül. Minden jól ment, oldottuk meg sorra a feladatokat, megnéztük Rodostóban a hihetetlenül profin összerakott Rákóczi múzeumot, és jól is haladtunk. Egészen addig, amíg ki nem találtuk, hogy gyorsítunk a dolgon, és a javasolt útvonal helyett levágunk a tengerig, majd onnan a parti úton gurulunk le a célba. B egy elképesztő rallyt nyomott a hegyen keresztül, erről video is készült, amit feltettünk volna a youtube-ra, ha nem lenne letiltva a Törökországban (vezetéstechnikai oktatóvideo, avagy alkalmatlan eszközzel alkalmatlan helyszínen – B) (A kedvenc részem az volt, amikor Lőrinc a pánikvasba kapaszkodva bámult ellőre, barnabás meg a 30as tábla mellett kilencvennel elhúzva közölte, hogy ez nem túra, hanem rally, de tényleg - G). A tengerpartra egy szürreális bányász-kikötővárosban értünk ki: egyik oldalon gyönyörű hegyek (nemzeti park), a másik oldalon, illetve részben ráépülve ütött-kopott, cementportól szürke házak és a török ipar építészeti legocsmányabb darabjai. A hegyek és a kikötő között kötélpályán csillékben szállították az ércet, olyan volt az egész, mint valami síközpont a pokolban. Amikor viszont megláttuk a „Sinop 140” táblát, akkor lett csak igazán rossz kedvünk (egy jó ötvenessel kevesebbre számítottunk). Ráadásul a partvonalat követő, a hegyekbe gyakran felkanyarodó utat sikerült kiharcolni magunknak, G majdnem elsírta magát, aztán inkább elaludt. Egyébként gyönyörű út volt, kár, hogy hamarosan teljesen ránk sötétedett, így semmit nem láttunk belőle.

A tegnapi etappal és a mai pihenőnappal egyébként gyakorlatilag lezárult a túra rákészülős szakasza, holnap még egy eseménytelennek ígérkező 700 km-es török autópályaszakasz vár ránk, aztán belépünk Grúziába, és megkezdődik, amiért idejöttünk. Grúzia teljesen lökött ország, Szabolcs rengeteget sztorizik róla, nagyon várja mindenki, hogy megkezdődjön az igazi kaland...
 

Ma volt időnk képeket is válogatni, ezek megjelenésére is lehet hamarosan számítani.

UPDATE (B):

Helyzetjelentés a műhelyből: a főtengelyszimmering-csere sikeresen lezajlott, ott stresszeltünk G-vel az anyázó Tibi felett, aki szerint azzal a pajszerrel kéne szétverni annak a fejét, aki beragasztotta a tengelyt, amellyel egy óra munkájával lefeszegette azt. A, khm, nagyon éhes-olajos Csontbrigád egyharmada tollba mondja a kommentet, amiket ilyenkor szokott (KN), és remegve várja a paprikáskrumplit.

G:

A tegnap estéről még annyit, hogy megtanítottuk az amerikaiakat unicumot inni, persze sörrel, és felvilágosítottuk őket, hogy Sztálin egyáltalán nem jó fej, és bármi, ami vele kapcsolatos nem lehet cool...A párbaj fergeteges sikerrel zárult. A Fekete-tenger egyébként csodás, nekem nagyon tetszik, a török szinti pop viszont vállalhatatlan.

5. nap kavala sapanca

Először is, annak ellenére, hogy sokáig aludtunk a tengerparton egy szál hálózsákban, és
Szabolcs is csak a szélvédőre rakta a mai feladatokat, nagyon hatékonyak voltunk. Még bőven kacagtunk a szervezők mitsubishi shougnján, amit megint szereltek reggel, amikor a többiek már szelték a kilómétereket. Viszont nem rontottunk el semmit napközben,és bár stratégiaiokból kihagytunk néhány pontot, simán tartottuk a mezőnyt a többiekkel, így együtt estünk át a görög török határon.

Mi konkrétan nem estünk, hanem préseltük magunkat, mert a török határőr - a nap bunkója- konkrétan visszavágta az útleveleinket, mert butaságát erőszakosságával kompenzálva nem akarta beírni a Barnabás útlevellébe, hogy ő vezeti az autót. A határ szürreális, négy lépcsőben kell leadi a papírokat (utlevel 1, 2, vízum 1, 2, vám) és a másik oldalon sincsen semmi.
 

Isztambult a csk utasítására Lőrinc vette a vállára, és nem okozott a csalódást.  Aki napközben követte a gps jelet, látta, mikor került ő a volán mögé, megmutatta a népnek, mit tud egy 21 éves gépszörny, országúton padlógázzal..... Méltóan a frissen megszerzett utcai harcos igazolványához, két perc alatt fellvette a 11 millió török ritumsát, öt perc múlva már alázta őket. Konkréten új fogalmak születtek a kreszben, mint pl. a sávot nyitó illetve a kamoint leszorító személyautó. Nála keményebb csak a forgalommal merőlegesen közlekedő személyautó volt a fizetőkapu előtt.

Miután rekordidő alatt megoldottuk a furmányos feladatot és kikeveredtünk a városból (és egyúttal Európából is) ismét szembesültünk azzal a szomorú ténnyel, hogy önhibákon kivül mi lettünk a túra cigányai. Bár a csontbrigád tagjai lényükbő fakadóan szabálykövető és felelős emberek, eddig Koszovóban kihagytuk a biztostás megfizetését, Törökországban pedig eddig nem sikerült autópálya-díjat fizetnünk, ugyanis mindenki (rendőr, benzikutas, fizetőbódés) elküldött, hogy nem kell/nem lehet fizetni, csak valami misztikus kártyával, amit talán Isztambulban lehet kapni. Bánjuk bűneinek, várjuk a büntetést, de mi nem fizetünk az autópályáért egy olyan országban, ahol 4€ a sör, 5€ a cigi és 420 forint a gázolaj, nem csoda, hogy mindenki a ramadánba menekül.
 

Holnap megint autópálya, de Andrét nem gyötörjük, a pontokat eleve feladtu, megnyugodva, hogyj elenleg a harmadik helyen állunk, két és fél pontra lemaradva a másodiktól, ugyanis az éjszakát megint blogolással töltöttük, hogy nektek legyen mit olvasni ma reggel.

Zsombor barátunk lett a túra szellemi védnöke, naponta emlegetjük, mennyire élvezné a szottyos falukat, a világvége hangulatot,  a jó kajákat. Szóval lesz majd Zsombi mit szólna rovat, ha van időnk megírni.

(Stay tuned for comments from L&B)

4. nap Pogradec - Kavala

Rossz hír, Nóri, mert a fiúk  ma is engedtek posztot írni, így ma is lesz informatika. ;) /B szerint KN egyébként passz, hogy ez mit jelent/

Az itiner azzal kezdte a mai napra szóló jótanácsokat, hogy a távolság ellenére egy a tegnapinál sokkal lazább nap következik. Tökéletes úton megyünk le Korcéig, majd onnan Görögországba. Na persze, mert nekik nincs meg Gazsi térképe, amin kettő darab "Sonstige wichtige Strasse" vezet a Bullshit nevű albán-görög (a helyi hentes szerint albán-macedón - G) határfaluhoz. Mi a délit választottuk, de errőlmajd később.

Korcén, ahol a minden hájjal megkent szervezők szerint a lehetetlenséggel határos a kivezető utat megtalálni, 2 kérdéssel átjutottunk, és meg is találtuk a csonttemetős feladatot. A feladatot úgy oldottuk meg, hogy mire B és G teljesen összemászkálták a Michigan State University régészeti projektjének helyszínét, előkerült egy helyi néni (kötényben, ebédfőzésből jövet, a kukoricaföld előtti utolsó házból), és a Políciját emlegette. Nem voltunk b enne teljesen biztosak, hogy a rendőrségen van-e a hely kulcsa, vagy hogy mindjárt tánkhívja a rendőrséget, ezért gyorsan vásároltunk tőle 500 helyi micsodáért angol nyelvű tájékoztató füzetet (Gazsi: "Proszpetkt!, Proszpekt!"), és elmenekülhettünk végre a bizarr helyről.

Ezt követően nekivágtunk az általunk legrövidebbnek vélt útnak Görögország felé. A hegyen keresztül. Annak ellenére, hogy 3 megkérdezett helyi kérlelt bennünket (olaszul és albánul vegyesen), hogy mennénk vissza Korce felé, és használnánk inkább egy utat. Tudni kell, hogy visszafele mi nem megyünk (Lefele a szar is úszik - G, Gyáva népnek nincs hazája - B). Az út első néhány kilométere vidáman telt, és még akkor sem fogtunk gyanút, amikor az aszfaltozott út 16-18%os emelkedőkön vezetett keresztül.
A dolgo Darthében kezdett bűzleni. Kétfélke emberrel találkoztunk, az egyik azt hitte, hogy ő zsákfaluban lakik, a másik nagyon segítőkész volt, több nyelven beszélt, de nem  volt helyi lakos, biztos valami nagynénjét látogatta meg éppen. Végül összeszedtünk egy albán hegyi parasztot (bácsit - G), aki egy doboz kék Lucky-ért beült mellénk a kocsiba, és elnavigált benünnket a zerecsapások és szakadéko között. Megnyugtató volt, hogy bármikor kérdeztük, az út végéig már csak 5 kilométer volt hátra.

Persze volt az 30 is (a bácsi 5 km után kiszállt, és hazagyalogolt), de hát bunkerek között vidáman etlik az idő. Végül csak elértünk a görög határig, ahol sikerült megértetni a fogalmatlan albán határőrrel, hogy a rendszám rovatba ne az alvázszámot írja be.

Innentől kezdve egyhangú országutazással telt a délután (a jó utat választó versenytársak ekkor már többnyire az Égei-tenger melletti kemping strandján vedeltek valószínűleg), leszámítva az egyik megállóban a bolgár pincércsajt, aki "Are you Bulgarian?" kérdéssel nyitott, "Because I am". Annyit értettünk meg a kérdésből, hogy dugni akar.

Görögország nettó szar hely, estére, mire Kalevalába vagy hova megérkeztünk, vékony filmráteg képződött a bőrünkön, baromi meleg van, és semmi nincs itt, csak kopár dombok meg meleg, meg lusta görögök. Ha PC-k akarnánk lenni, akkor mondhatnánk azt, hogy ez persze csak arra a részre vonatkozik, amit láttunk, meg minden, de Görögország tökre leírta magát és kész.
Kalevalában (vagy hol) megkerült a nap bunkója is, Gazsi, aki hegyi parkolás közben egyes helyett rükvercet kapcsolt, majd bő gázzal (+ vonóhorog - G) lezúzta mögöttünk parkoló zöld Citroent, majd két másodperc pisolgás (nyuszi a reflektorfényben + rettegő tengerimalac) végül mégis áttette egyesbe, és bőgázzal felszáguldott a hegyen. Betétlap nem esett ki a csomagtartóból.

A napunk persze tök nulla pontos lett, mire beértünk, a szervezők már éppen elkezdtek minket keresni, mindenki aggódott (aki nem volt addigra tökrészeg).

(stay tuned for comments from B+G...)

3. nap Albánia forever

 Reggel 7 óra egy albániai kemping éttermének teraszán, egy nagyon szép hegyi tó partján. Szabolcsék hajnalban pont a sátram mellett kezdtek el futómûvet szerelni, úgyhogy lesz idõm megírni a ma reggeli posztot. 

2. nap Ivanjica Kukes

Eloszor is sorry, de az alban billentyuzeten nem talaljuk az ekezetet, szoval ez ilyen lesz.

Masodszor koszonet az ismeretlen alban csaladfonek, aki ide vezetett a 21. sz nyomaihoz ebben a bella cittaban, asszonyat hatra hagyva, tisztes tavolban, ahogy az illik.

Szoval: ma szereztunk pontot, a constant driving (TM) meghozza a gyumolcset, meg akkor is, ha ezert Pristinat is utba kellet ejteni/ nem szep hely az, de cserebe sok a szemet.

A mai napot Barnabas vezezette vegig, mert a tenapi nap kisse igenybe vett mindenkit, soha ne menj at Szerbian ugy, hogy reggilezel pesten, Palicnal behuzol egy fagyit, es ennyi. Nem egeszseges. Reggel barnabas es lorinc elmagyaraztak, hogyan kell nezni az iranytut, meg jo hogy hoztunk, napkozben kellet tobbszor is.

Reggel neztunk nagyon szep szerb kolostort, olyan volt, mint amik moldvaban vannak, szep. Vadasztunk pontokat, probaltunk inni sort, de Szerbia muszlim reszen ez nem volt meno, valami vallasi okra (ramadan) hivatkozva elutasitottak. Miutan lettek pontjaink a cel az idore beeres volt, ez meg is lett, kisebb kerulovel, bar a pristina koruli autopalya fejlesztesekre kellettek az uj rugok, mert toltuk le a peugeot 307 versenyzoket, ahol elfogyott az ut lagalabbis nekik.  

A nap tanusaga:

A gyulolet generator (ha erosen koncentralsz a szerpentinen elotted harminccal totymorgore, elobb utobb indexel es kiall) tenyleg mukodik, a kulcsa lorincnel van.

A nap mondasa:

Koszovo az a hely ahonnan Albania a lehetosegek orszaganak tunik, es ahol azt lehet megallapitani, hogy ezek nem olyan jo fejek, mint a szerbek. Kiralylany is sokkal kevesebb volt.

Viszont a helyi ipar binaris kod szerint mukodik: vagy van auto larije, vagy majd lesz otven meterrel arreb. (Auto larije is a special place where very young people are employed to wash your car for one EUR.) Emellet meg lehet nyitni auto vulcanizeet, where the magic happens, if you dont have money for buying new tyres. Plusz lorinc valami EUS palyazati alapot sejt az indokolatlanul felbehagyott legalabb harom emeletes epuletek kivitelezese mogott, mert ebbol aztan annyi volt, mint a nyu. (mindig erre kell gyanakodni, ha valami sokba kerul, es semmi haszna) Vannak meg szallodak is, leginkabb autobontora vagy auto larijere nezo kilatassal, es auto bontok, valoszinuleg sok konnyes kertvarosi nemet csalad masodik autojat szerelik itt kicsi apro darabokra. Csak mejen a GDP.

A hataron kellett volna venni 45 EUR ert special nemzetkozi zoldkartyat, de nekunk sikerult kifogni egy olyan elhagyatott atkelot, ahol nem lehetett kapni, Viszont szolgalt ott egy magyar katona, mondta ne vegyunk, butasag, csak ne balesetezzunk, mert akkor csocs van, ahogy o mondta. Szoval nem vettunk, mindenki vett a mezonyben... A magyar srac mondta meg, hogy uncsi ez a hatar ketto harom havonta alig durrantanak oda a szerbek a bekefentartoknak egy kis fustolni valot. Viszont koszovo eszaki reszen tobb a KFOR meg rendor auto mint a civil.

A koszovo alban hataron az atjutas legnagyobb nehezsege a hazafele tarto tehenek kerulgetese volt, mert azok nem szivbajosak. Mondjuk a gazdik sem, a negysavos gyorsforgalmin (van ilyen) ugy terelik at oket, hogy alig lehet megallni. Vertehenek.

Kukesben mindenki nagyon kedves, az internet kavezos emberek most cserelgetik a Pall Malomat a helyi portekera, de adnak erte sajatot, tutisag. 

Holnap allitolag nagyon nehez nap lesz, kivalo folytonossag hianyos alban utakkal, este meg kemping, szoval lehet, hogy mar gorogorszagbol jelentkezunk legkozelebb. 

 Minkiew kommentjei;

Koszovo konkretan egy failed state, nincs semmi benne, ami egy orszagra emlekeztetne, random utak, random rendszamok, a fenti 4 uzleti vallalkozason kivul nincsen semmi az orszagban. Mindenki szemetel, az egyebkent gyonuoru taj osszefuggo nejlonzacsko-tenger. Ugyanakkor az osszes jelentos nemet automarkanak lattuk a csitti-fitti vadonatuj szalonjait, kb 3X akkorak mint a Karpat utca, vagy a Wallis szalon. Mindenki a kulsosegre hajt, klassz kocsik, szep (?) ruhak, ezen kivul minden olyan, mint a Szigony utca vihar utan.

Albania is ilyen eddig, azzal a kulonbseggel, hogy itt mindenki Helmuttal jar, aminek egyreszt nagyon orulok, masreszt kicsit zavarban is vagyok. Muszaj lesz beallnom a sorban es vennem reszletre egy grafitszurke Volkswagen Borat.

A csapat viszont kezd osszerazodni, Lorinc konstansan veszekszik Lauraval (a navival) (ebbe neha Gazs is beszall), Gazst etetni kell, ha tele a hasa, akkor szorakoztato es bekes, ingerkuszobe az egeben. En tovabbra is parazok Andre miatt, de ma Arpad (thanks Etora team) megmondta a tutit, valoszinuleg a fotengely szimering szivarog, de arra ugysincs szukseg, majd talan az ormenyeknel.

Egyebkent hocs, ez tovabbra is igen meghatarozo pont, plusz a stabil blackberry kapcsolat, neha ez is jo valamire.

Tovabbra is eleg mokas, hogy otthnrol neha rakerdeznek, hogy miert erre vagy arra fordultunk es hogy miert is ennyire alacsony az atlagsebessegunk.. Innen uzenjuk mindenkinek, hogy Laura egy tanacstalan komplexusos gep, a terkepunk lepteke 2szerese a szuksegesnek, plusz utoljara egyenes utat kiskunfelegyhazanal lattunk.

1. Nap Budapest - Ivanjica

1. Nap Budapest - Ivanjica

Kezdjük azzal, hogy várakozáson felüli létszámú búcsúzó gyűlt össze ma reggel 8 körül a szoborparknál. Ezt nagyon köszönjük. Bár nyilvánvalóan nálunk voltak a legdögösebb lányok és a legtöbb egy főre jutó jó tanács, ez sem hátráltatott minket, hogy az pár órás késéssel fussunk be ma egy kedves szerb zsákfaluba.

(A zsákfalu azért fel tud mutatni egy olyan szintű buliutcát, amiről a Ráday utca csak álmodik [a helyeket nem értékeltük, csak a csajokat].  - lorinc)

A következők akadályoztak minket a mai maximális 10 pont besöprésében: Tompánál keltünk át a határon, én (bb) kétszer is, voltunk családot látogatni Szegeden, az alsóbbredű utakat preferáltuk, autista a navigációs rendszerünk (Laura), André nem szeret 100-nál gyorsabban menni (kivéve, ha Lőrinc vezeti), végül nemlétező koordinátákon kerestünk a pontokat. (A tények kedvéért: a mai bemelegítésnek szánt etapon tízből 3 pontot sikerült gyűjteni, de ez az elszámolásnál nullát ért, mert nem értünk be a célba a 7 órás határidőre. Jó hír viszont, hogy egyetlen verseny kategóriában induló csapat adott le ma értékelhető versenylapot, a veterán Ladás team. Nekik 5 pontjuk van. Ma autópályás szakasz volt, a terepes szakaszokon szétzúzzuk őket).

A nap embere: A rendőr Sabacnál, aki miután megmutattuk hova megyünk, felhagyott az igazoltatással és a kocsi kipakoltatásával, majd továbbot intett.

A nap hülye tárgya: Laura (, a Garni Nüvi, 5 percenként ápolni kell a lelkét, különben változatos hibajelenségeket produkál. Ebből a szempontból tiszta Levi - lorinc)

A nap mondása: Az útvonal nem tervezhető

A nap tanulsága: Dél felé kell menni és gyorsan

A nap nője: az a kettő akikkel Gazs kezdett ki egy piros lámpánál (bár én személy szerint inkább mást höcs - akinek szól az érti) (a szerb csajok imádják, ha rájuk integetsz, dudálsz, mosolyogsz, stb. Olyanok, mint az olasz pasik nőben. Imádnivaló. - lorinc)

A nap bunkója: A srác a hullaháznál, aki arra a kérdésre, hogy do you speak English? egy laza "no"-t dob és megállás nélkül továbbmegy (és holtversenyben a tompai közértes, aki látva a felfőtt agyvizű vásárlójelölteket közli, hogy ilyen euro feliratú fecnikkel itt nem lehet jégkrémet venni, csak rendes dínárpénzzel, majd kiüti a kasszából a tételeket - lorinc).

Kínzó kérdés: ha ez volt a legkönnyebb nap,és mi két órát késtünk, mennyit fogunk egy nehezen? (a 3. nap Albániában brutál lesz. Sikerült bennfentes infokat kiszedni Szabiból: 'Ha egy kőbányába érsz, fordulj vissza!'). Meglátjuk, mire jutunk ezzel - lorinc).

Végezetül minden ok, csak André köpi alul az olajat, nem tudom, mit, nem tudom honnan, de elengedtem ezt a kérdést, majd a pihenőnapon utánanézünk.

tüzetviszek kommetjei

Már a szerb rendőrök sem a régiek - ingyen is elengedik az embert, holmi jerevánba megyek kártya mutogatására

Szerbia nagyon szép, hegyek völgyek, tényleg cool, viszont néha az állati fehérje feldolgozó üzemek lenyomják a disznó sz..r szagot, ami zavaró tud lenni.

Újvidék meseszép.

A tempo egyébként nem számít - constant driving forver.

A szervezők egyébként őrültek, a résztvevők közül jó páran szintén - no para long life.

Soha ne bízz a naviban, és legyen nálad térkép.

-

a játék győztese

Szolgálati közlemény:

A pajero név rejtvénnyel kapcsolatos játékot Vajda János nyerte, nyereménye hogy ha hazajöttünk elmegyünk terepre, és azt csinál Andréval, amit csak szeretne.

üdv

Arrivederchi amore

Bréking news!

Úgy tűnik, hogy a csapat eszméletlen kapcsolati hálójának köszönhetően :) lesz gyógyszerszállítmány az árvák részére! Részletek kedden!

Éljenek a jófej generikus gyógyszergyártók!

André

Eddigi posztjaink (kösz Gazs!) alapvetően Andréról szóltak, ezért a változatosság kedvéért én is Andréról fogok írni, kicsit más megközelítésből.

A modell

André rendes neve Mitsubishi Pajero Station Wagon 2,5 TD. Amikor autót kerestünk, már akkor is nyílvánvaló volt, hogy valami egyszerű maszív dögre lenne szükségünk, olcsón, de jó állapotban, amelyik megbízható és nagy. A kör hamar szűkült és végül az Isuzu Trooper, Daihatsu Feroza/Rocky (nem fáj Rocky!) és a Nissan Patrol maradt versenyben. Aztán érzelmi és anyagi alapon kizártuk ezeket a versenyzőket, és marad a Pajero. Őszintén szólva az első generációs Pajerót könnyű szeretni. Formatervéért Watanabe Tsubasa (6 éves) és  Ogawa Miharu (4 éves) felelős, akik a Mitsubishi éves vállalati partiján szüleiktől meglépve beszöktek a tervezőrészlegbe és egy csomag zsírkréta segítségével megrajzolták a formát, míg a biztonsági örök ki nem tessékelték őket. Később a hajtáslánc és a motor fejlesztése során elfogyott a pénz, így jobb híján a vezetőség rábólintott a gyerekrajzokra... A karosszéria fontosságát mi sem mutatja jobban, hogy 8 csavar (!) rögzíti az alvázhoz, amely teljesen önhordó, a két féltégla alakú karosszéria kizárólag a víz és a szél ellen véd. A motor hangos, a lapprugók ráznak, a megemelt kaszni imbolyog, a kocsiban büdös van, 110-nél halálfélelem, nők csak segítséggel tudnak bemászni, nos mit kerteljek, szerelmesek vagyunk belé... 

Az alapos kutatómunka

Az első, amit megnéztünk Békéscsaba mellett, műszakival volt hírdetve és mi be is kaptuk a horgot, Lőrincel leautóztunk. A szimpatikusnak egyáltalán nem nevezhető kulák kinézetű hájas tulajdonos elmondása szerint a jármű kiválló állapotban van, amit némileg árnyalt az a tény, hogy (i) a kocsi nem indult be, (ii) majd úgy füstölt, hogy a színét sem lehetett felismerni, ha elindult vele az ember (iii) a váz szemmel láthatóan több heggesztés-nyomot viselt. A tulajdonos, látva khmm. bizalmatlanságunkat, gáláns módon engedett a 450-es kikiáltási árból 150-et, majd közölte, hogy biztos a turbó (!) füstöl, de tud egy jó szerelőt... A kocsit elvittük egy próbakörre, csak hogy lássuk, mit nem veszünk meg, de elég riasztó volt az egész helyzet, ez mondhatni demoralizálta a csapat kétharmadát, kivéve Gazsit, aki éppen egy kedélyes legénybúcsú keretében itta magabiztosra magát, így aggodalmaink lepattantak róla.

A megfontolt döntés

A következő megnézett autót megvettük. Ez volt André. Egy szimpatikus becsületes autónepper gyerek adta el nekünk és kijelenthetjük, hogy nem bántuk meg, André hajlott kora ellnére lényegesen fittebb mint a három nyápic városi gazdája.

A vétel során gondolom minden olyan hibát elkövettünk, amelyek elkerülésére a Totalcar rendszeresen felhívja a figyelmünket, de mi már nagyon szerettünk volna egy autót.. Szóval lementünk Hatvanba, alkudtunk 30-e forintot, de ami a lényeg: egy nap alatt lett hozzá új forgalmi, zöldkártya, biztosítás és átírás..... és nekünk a gyorsaság számított igazán. Persze voltak kedélyes jelenetek is. Amikor Lőrinc lement a pénzzel és a szemébe mondta a neppernek, hogy tudja, hogy mi át vagyunk baszva és a neppergyerek ezzel nagyon jól jár, ez belefér, piacgazdaság van, és mi tényleg meg akarjuk venni az autót, csak a vizsga, az átírás meg a papírok legyenek rendben... lehetőleg még ma.... pénteken.... Egyből működött a barátság.. és Lőrincnek már nem kellett tovább hallgatnia André előnyeit...

A név

Mivel "A"-s rendszáma van és mi vagyunk a Csontbrigád, értelemszerűen a regényből kellett férfinevet választanunk. Hát ennyi. Bár ez a kellemes csengésű francia név egyáltalán nem illik hozzá, de legalább a kontraszt megvan. Maradjon is így.

Tudjátok, mit jelent a Pajero? A helyes megfejtők között tesztvezetést sorsolunk ki!

Final count down

Üdv mindenkinek, Kaukázus reszkess, JÖVÜNK! (ha nem purcanunk ki a Balaton Soundon)

nightmare or reality - Hungarian autókendács

Ja, és a hab a tortán: lengéscsillapítót találtunk ismerősön keresztül (kösznjük Krisztián) olcsóbban, erre a jó Sós Tóth kitalálja, hogy jó, de akkor már úgy menjünk oda, hogy vigyük magunkkal azt is, mert ő ugyan el nem megy érte, mert akkor áll az autó. Ha meg nem jó, akkor meg szaladgáljunk mi. Mi van? Most ki az autószerelő? Kezd elúszni egy hajó, nem is kicsit.

never ending story Sós Tóth Művek

A történet kezd egy kicsit szürreálisba átcsapni. Bár megcsinálta az ablaktörlőt - azaz mozog a lapát - azt nem vette észre (elfelejtette!!!) hogy a vezető oldali fúvókából nem jön a víz. Így maradt a jó régi ásványvizes palack technika. Ja, hogy ebben a hátsó ablakra is van fúvóka meg víz? Ne már, tényleg? Kösz István, még jó, hogy te vagy az autószerelő.

Két hete várunk a kézifék kötél cserére, ennyi idő alatt azt sikerült kitalálnia, hogy nem jó az alvázszám, ami a forgalmiban van. Lemegyek hídba. Ott is maradok egy darabig.

Csontbrigád-Kosd 0:1 2010. február 27.

Na ez durva volt. Úgy csúszkáltunk a sártengerben, mint lovak a jégen. Kiröhögtek, nekivágtunk, rettegtünk, elakadtunk, kicsörlőztük, feladtuk. De nem mi voltunk a legbénábbak!

"Torlódik ember, állat, szekér és gondolat" - 2009. november 16., Mátra

És miközben futottunk éjszaka a sötét és hideg erdőben, meg-meg botolva kilométereken keresztül a félelmetes hangot kiadó gépszörnyeteg előtt, nekem folyamatosan Radnóti Razglednicákjának a sorai jártak a fejemben.

Tűzkeresztség – Székesfehérvár 2009 ősz

Kráterek a földben, sebes a föld és végtelen a csend. Akármerre mész, sehol senki, a civilizációt nemzeti színű sorompó őrzi. Hol jártunk? Hát a Kelet-Bakonyi katonai lőtéren.